A képzőművészetek fejlődése olyan csúcspontot ért el a XV-XVI. század fordulóján Itáliában, amelyhez hasonlót keveset találunk, ha végigtekintünk a művészetek egyetemes történetén. Minden kornak megvan a maga felfogása a művészi szépről, amelynek fényénél a múlt alkotásait megítéli. Így az „ötszázas évek" (cinquecento) elejének olasz művészetét sem érezték a későbbi korszakok mind magukhoz közelállónak, alkotó törekvéseikkel, szépségeszményükkel rokonnak. A klasszikus tökéletesség jelzőjét azonban soha nem tagadták meg tőle. A perspektíva és a fény-árnyék problémáinak felvetése előtérbe kerül. A kép nemcsak színek és tömegek harmonikusan megszerkesztett együttese a síkban, nemcsak eszmék és érzelmek kifejezője a látható világ elemeinek segítségével, hanem a való világ mintájára alkotott művészi világ. A valóság meghódításához az antik művészet ismerete is hozzájárul. Az ókori műalkotásokat nem másolják, hanem azoknak tanulmányozása mellett figyelik a természetet, az embert. A valóság ábrázolásának művészi eszközei most már ismertek, s ezeknek birtokában a művészi szerkesztés és a lélekábrázolás elmélyítésén fáradoznak. A művészet ábrázolóeszközeinek elméleti problémái Leonardo művészetében jutnak végső megoldásukhoz. (Ezek az elméleti problémák a perspektíva, az anatómia és a fény-árnyék ábrázolásának törvényei.) Ugyanakkor mély emberábrázolásával és a konstrukciós szempontok tudatosítása által új irányt kezdeményez. Vele egyidejűleg alakítja ki ifjú- és férfi-korában Michelangelo a cinquecento emberszemléletét. A quattrocentónak a mozgalmasságukban is méltóságteljes, ifjúságukban is tökéletesen kifejlett, a köznapi fölé emelkedett lelki állapotot sugárzó alakok jelennek meg. Ez a korszak Raffaello harmonikus művészetében éri el a klasszikus tökéletességet: a forma szépségét és kifejező erejét, a festői lágyságot, a kompozíció tökéletes egységét és gazdagságát.