Németországban a XX. század második évtizedében az expresszionizmus vált a legjellemzőbb festői törekvéssé. A kubizmus sajátosan francia, a futurizmus pedig olasz művészeti mozgalom volt. Már a Fauves-kör német megfelelője, a „Die Brücke" csoportja is magában hordozta az expresszionizmus csíráit, hiszen Munch, akinek a hatása érződött e mozgalmon, az expresszionizmus egyik előfutára. Ugyancsak hatott az expresszionizmusra Van Gogh, Toulouse-Lautrec, Ensor és Hodler is, s rajtuk keresztül a szecesszió szimbolizmusa és miszticizmusa. Az expresszionizmus a romantika késői változata, s míg a kubizmust a teljes objektivitás jellemezte, az expresszionizmus a művészi alany néha szinte beteges önkivetítődése, annak a szorongásnak a kivetítődése, amely a háború előtt és alatt az értelmiséget elfogta. Emellett azonban az expresszionista formanyelv dinamizmusa lehetővé tette, hogy ne csak a szorongást fejezze ki, hanem a társadalmi aktivitást vállaló radikális szemléletű festők kezében a kor forradalmi tendenciáit is tükrözni tudja. 1910-ben indult az expresszionizmus főszervezőjének, Herwart Waldennak folyóirata, a „Sturm" (Vihar). A német expresszionizmus egyik legjelentősebb alakja Franz Marc (1880-1916) volt. Kezdetben őrá is a Jugendstil hatott, 1907-es párizsi útján pedig Van Goghot fedezi fel. Erősen szubjektív, kissé a misztika felé hajló művész. Igen sok képének tematikája foglalkozik állatokkal, jeleneteit szimbolikussá fokozza („Kék lovak tornya", „Az állatok sorsa", „Őzgidák erdőben"). A háború alatt festett képeiben („Tört formák", „Egyszerű formák") az absztrakció felé közeledik. A művészi ösztönösséget hirdette; festészete romantikus, misztikus lelkületének hű tükörképe. A „Die Brücke" e csoportjából szakadt ki és haladt az expresszionizmus felé Emil Nolde (1867-1956). 1908-tól kezdve színei harsogóbbá, formái súlyosabbá válnak. 1909 után nagy vallásos kompozíciókat fest („Utolsó vacsora", „Pünkösd", „József elmeséli az álmát"). 1913-14-ben oroszországi és távol-keleti expedícióban vesz részt, a primitív művészet ekkor még inkább megragadja. Igen jellemző grafikai munkássága is.

115. ábra
Emil Nolde: Utolsó vacsora

Az expresszionizmus legnagyobb alakja a bécsi Oskar Kokoschka (1886), a század egyik legegyénibb, legérzékenyebb művésze. Kezdeti korszaka még a Jugendstilhez kapcsolódott, 1910 utáni festményei azonban már az expresszionizmus formajegyében fogantak. Sajátos formanyelvét az izgatott, csapongó ecsetjárás, a szinte barokkos kavargás jellemzi. Különösen portréi nagyszerűek, a művészettörténet nagy pszichológus festői közé tartozik, hallatlan érzékkel és könyörtelen éleslátással fejti le modelljeiről a véletlenszerű vonásokat, és a lélek legmélyebb részéig ásva jeleníti gazdag lelkivilágot élő alakjait. Portréit a művészettörténet a modern pszichoanalízis képzőművészeti megfelelőjének tartja.

116. ábra
Oskar Kokoschka: Szeretők

Az expresszionizmus mozgalmától elválaszthatatlan Waszilij Kandinszkij (1866-1944) neve, hiszen a „Phalanx"-tól a Der Rlaue Reiter"-ig minden avantgarde-törekvés élharcosa. A művészettörténet elsősorban az ún. „abszolút festészet", az „absztrakt művészet" megalapítójaként tartja számon. Már a kubizmusban is megfigyelhetjük, hogy a természeti tárgyak mindinkább elveszítették jelentőségüket, az ábrázolást a jelek helyettesítették. Ezt a folyamatot folytatta Kandinskij, aki az 1910-es „Über das Geistige in der Kunst" című könyvében elméletileg is a „tiszta festészet" mellett száll síkra, azt vallja, hogy a festményből minden témát, gondolati anyagot ki kell lúgozni. Ugyanebből az évből való az első teljesen absztrakt akvarellje is. Kandinskij ekkor úgy érzi, hogy a tárgyak károsak a festészetre: Jellemző absztrakt festményei közül az 1914-es „Kompozíció"-t, a „Fekete ív"-et (1912) kell megemlíteni. Az expresszionista indíték absztrakt kompozícióiban is érződik, festészetét a romantikus drámaiság jellemzi. Kandinsky a zenéhez akarta közelíteni a festészetet, úgy vélte, hogy a képzőművészetnek is ugyanolyan tiszta, minden naturális utalás nélküli esztétikai hatást kell ébresztenie, mint a zenének.

117. ábra
Waszilij Kandinszkij: Improvizáció