A képzőművészet szorosan kapcsolódott az építészethez, az alkotásoknak főleg a falfelületek, pillérek, oszlopok adtak helyet. Ezért ezek az emlékek leginkább sírokban, templomokban maradtak fenn. Az ókori egyiptomi festészet és domborműszobrászat összefoglaló elnevezése síkművészet, mivel mindkettőben ugyanazok a szabályok érvényesültek. Az elnevezés azért is találó, mert az egyiptomiak mindent síkban ábrázoltak, az időt, teret és a mozgást is. A síkművészet tematikáját leginkább a túlvilági élet határozza meg. Ennek alapján akár egysíkúnak is láthatjuk az egyiptomi művészetet, melynek oka, hogy viszonylag kevés más rendeltetésű alkotás maradt ránk. A magánházakról keveset tudunk, mivel azokat nem időálló anyagokból építették. Az óbirodalmi sírok falait elborító domborművek, festmények egy részét a sírba látogató rokonok, papok megnézhették ugyan, de ez viszonylag ritka volt. (13. ábra) 

13. ábra         
Bal oldalon: Részlet a Kapuk Könyvéből, I. Széhti sírjából
Jobb oldalon: Trónus háttámlája a királyi párral Tutanhamon sírjából 

Így az alkotások elsősorban a halottaknak készültek, nekik nyújtották az élet teljességét, jelezve, hogy a háza népe ugyanúgy dolgozott neki a halála után is, mint korábban. Ezen kívül a képek és a feliratok eligazításul szolgáltak a holtnak a halottak birodalmában. (A templomok udvarában elhelyezett, magánembereket ábrázoló alkotások sorsa eltérő volt, nem zárták el a nyilvánosságtól, sőt, az volt a cél, hogy minél többen lássák azokat.) (14. ábra) 

14. ábra         
Áldozatvivők Anhamor halotti domborművén, Szakkarából 

A művészek: a művészek társadalmi rangja, megbecsülése meg sem közelítette a korabeli írókét. Nagyjából a kézművesek közé sorolták őket. Ma már ugyan ismerünk művészneveket, de az alkotások nagy része anonim maradt. Az építészetben is nagyjából ugyanez a helyzet. 

A művészeknek megvoltak az apáról fiúra öröklődő műhelytitkaik. A művészek ábrázolástípusokat tanultak meg. Tudniuk kellett, hogy kell kifaragni a hieroglifákat, az álló, mozdulatlan és a mozgó alakokat; a mozdulatlanok jellegzetességét és a sémabeli formakategóriák egész kompozícióját tanulták meg. A domborművek és a festmények vázlatok és mintakönyvek alapján készültek. A kisméretű rajzot négyzethálózat segítségével könnyen a falakra lehetett másolni a kívánt méretben anélkül, hogy az arányok elcsúsztak volna. A kötelező szabályok dolgoztak a síkművészetben és plasztikában is. Valójában az egyiptomi művészet nagysága pont abban mutatkozik meg, hogy ilyen szigorú kötöttségek mellett is volt fejlődés és érvényesülni tudott a szubjektív teremtő erő is. A domborművekre és festményekre ugyanazok a szabályok vonatkoznak. Az emberalakokat úgy látjuk, hogy arcuk profilban van, szemük azonban szembe néz, ugyancsak szembenézetben vannak a vállak és mellkas. A test, derékon alul, és a végtagok ismét profilban vannak. Úgy mutatta be a testet, hogy a fontosabb testrészekből minél több látszódjon. Ez az ún. legnagyobb felületek törvénye. Az élet mindennapi eseményeit ábrázolják, de időtlenné általánosított, elvont formákkal. (15. ábra) 

15. ábra         
Bal oldalon: Sírkép Nofertari királyné sírjából
Középen felül: II. Ramszesz Hórusz és Anubisz lelkévelJobb oldalon alul: Sztélé részlet a XI. dinasztia korából.
A felső sávban kriptogramok, azaz titkos írásjegyek. 

A képek egy másik sajátossága, hogy még nem - vagy csak elvétve - alkalmazzák a perspektivikus ábrázolási módot. Az összetett jeleneteket egymás felett elhelyezkedő, párhuzamos csíkokra bontják. A csíkok kifejezhetnek időbeliséget és térbeliséget is, de a távolságot is ezen a módon érzékeltetik. (16. ábra) 

16. ábra         
Falfestmény-részlet I. Széhti sírjából 

A képeken úgy tűnik, mintha a művész körüljárná a tárgyát, minden szögből, minden aspektusból alaposan megvizsgálná. Ezért az egyiptomi síkművészetet aspektusosnak is nevezik. Az élőlények méreteit nem a valóságos arányok szabják meg, hanem az ábrázolás mondanivalója. A méretek azonnal megmutatják, hogy a képen ki a jelentős személy. A sír tulajdonosa mellett az összes ábrázolt személy eltörpül. Az egyiptomi ábrázolásmód tűnhet nagyon sematikusnak, mintha a művészek nem tudták volna élethűen ábrázolni a valóságot. A helyzet azonban az, hogy nem is akarták naturálisan megjeleníteni a valóságot. Nem a mesterségbeli tudás vagy alkotni akarás hiányáról van szó, hanem sokkal mélyebb társadalmi, világnézeti okok alakították ilyenre az egyiptomi formanyelvet. A valóságot a mondanivaló megragadásával akarták ábrázolni, és nem realisztikus módon.