A már megismert kommunikációs alaptételeket figyelembe véve nem verbális jeleknek nevezzük azokat a közlés folyamatában részt vevő jeleket, amelyek nem bonthatók összetevőikre, tehát analóg jelek. Az ilyen típusú jelek szinte mindenfajta kommunikációban megtalálhatók. A nem verbális jelek sok esetben kiegészítik, szabályozzák, illetve segítik értelmezni a közlés folyamatát. Gondoljunk csak egy mosolyra, egy fintorra vagy egy simogatásra. Ezért a kommunikációban a nem nyelvi jeleknek a szerepe és a hatása legalább olyan fontos, mint a nyelvi jeleké. Hiszen sokszor csak ezekből a jelekből tájékozódunk arról, hogy partnerünk, munkatársunk éppen dühös, bánatos, vagy örül valaminek. A nem nyelvi jelek segítik a kapcsolat megkezdését, fenntartását és lezárását. Irányítják, befolyásolják a kommunikáció menetét. A nem nyelvi jelekre már régóta figyelünk. Ezt bizonyítja, hogy például a régi illemtankönyvekben is sokat olvashatunk a beszédben, a mindennapi kapcsolatokban betöltött szerepükről. 

A technika, a tudomány fejlődésével ma már több szakterület vizsgálja és leírja az egyes népeket, csoportokat jellemző nem verbális jeleket. A nem nyelvi jelek valóban sokat segítenek a nyelvi jelek megértésében. Azokat kiegészítik, szabályozzák. A kommunikációban a nem nyelvi jelek az alábbi főbb funkciókat látják el:

1. Tájékoztatnak a résztvevő személyekről. Rögtön látjuk, ha valaki mérges, kedves vagy éppen szomorú. A nem nyelvi jelek irányítanak minket annak felismerésében is, hogy milyen a beszédpartnerünk viszonya hozzánk (elfogad, elutasít, vagy közömbösek vagyunk a számára).
2. Irányítják a kommunikáció folyamatát. Amikor valakivel kapcsolatot létesítünk, ránézünk, kezet nyújtunk, felé hajolunk. A beszélgetés során, ha mi akarunk szólni, ezt is számtalan nem nyelvi jellel közölhetjük (pl. gesztus, előrehajlás, közelebb lépés, tekintetváltás).
3. Tagolják, hangsúlyozzák a beszélt szöveget. Ebben főleg a hangsúlyozás, a hangmenet, a tempó, a szünet jeleinek van meghatározó szerepe. 

A nem verbális jeleket elkülöníthetjük eredetük szerint is. Ezek a következők:

• Az örökölt jelek, amelyek minden egészséges emberre jellemzőek, velünk születettek, és a világ minden táján azonos jelentéssel bírnak. Ide az ún. alapérzelmeket kifejező arcjeleket soroljuk (öröm, meglepetés, félelem, szomorúság, harag, undor, érdeklődés).
• Az ösztönös jelek, melyek egy-egy nyelvközösségre jellemzőek, s mindig az adott kultúrától függnek. Az ott élők a környezetükben spontán tanulják meg ezeket. Ilyen jel például a fejbólintás, a gesztikuláció, a tekintettartás beszélgetés közben.
• Az egyezményes jelek, ezeket a használói tudatosan tanulják meg, és meghatározott céllal alkalmazzák őket. Ilyenek lehetnek a sportolóknak a labdajátékokban, a búvároknak a vízben használt jelei.