Az antikvitás óta a román építészet jelenti az első monumentális stílust. Egész Európában elterjedt, noha a helyi különbségek jelentősek. Fő feladatának a keresztény templom építését tekintette, körülbelül úgy, ahogyan az ókori görögök minden érdeklődése szentélyeik felé fordult. A templom volt a legfontosabb művészi feladat, a szobrászat, a festészet és a kézművesség minden erejét ennek a díszítésére fordította. A kor művészetétől távol áll a naturalizmus. (A román kori művészetet érthető módon az expresszionisták kezdtek értékelni, korábban e stílus őserejét primitívnek és „barbár"-nak éreztek.) A román stílusú építészet legfőbb és legjellegzetesebb művészi feladatai egyházi rendeltetésűek: templomok és kolostorok. Világi feladatai: uralkodók és főurak védelmi jellegű lakóhelyei, a várak, továbbá városok védőművei, középületei és gazdasági épületek. A templomok egyházi rendeltetésük szerint püspöki székesegyházak, katedrálisok, dómok, városi vagy falusi egyházközségek plébániatemplomai vagy szerzetesrendek kolostorral kapcsolódó templomai. A különféle templomok méretét rendeltetésük szabja meg. Fő részei az előcsarnok, a hosszház, a keresztház és a kórus vagy szentély, továbbá a felszerelés tárolására és a pap felkészülésére szolgáló sekrestye. A szentély az oltár helye. A híveket befogadó hajóktól többnyire emelt padlószintjével és faragványos díszű korláttal vagy magas szentélyrekesztő fallal különítik el. Az altemplom szentek ereklyéinek elhelyezésére és temetkező helyül, kriptaként szolgál. A kolostorok közvetlenül kapcsolódnak templomuk oldalához. A kolostorok és templomok elrendezése a különféle szerzetesrendek szabályainak megfelelően eltérő. A fejlődés során a dongaboltozatot a keresztboltozat váltja fel. Kezdetben a két egyenlő fesztávú és magasságú, félköríves donga áthatásából keletkező római keresztboltozatot alkalmazzák. Ezzel csak négyzet alaprajzú mezők fedhetők le, és ez erősen megköti a templomok alaprajzát. 

A román stílusban folytatódik az előző századokban megindult folyamat, amely az antik formakincset fokozatosan az új kultúra hagyományai szerint alakítja át, vagy ezek formakincsével helyettesíti. Ugyanakkor esetenként tudatosan másolják az antik formákat. Az új formanyelv megmutatkozik az antik oszlopoktól kevésbé vagy erősen eltérő támaszok alakításában, a nyílások formálásában és keretezésében, a módosuló hagyományos vagy újszerű külső és belső felületeken.