A román stílus korának kultúrája a nyugati kereszténységen alapszik. Kialakításában döntő szerepe van a szerzetességnek, kezdetben a bencéseknek, a korszak végén a cisztercieknek és premontreieknek. A világi kultúrát a hűbériségen alapuló és a keresztes hadjáratokkal új célokat követő lovagság alakítja.

A középkor az egyes művészeti ágakat nem tekintette önállónak. Úgy vélték, hogy egy magasabb rendű feladat, az építészet szolgálatában állnak. A román templomok szobordíszei általában néhány, különösen fontosnak látszó helyre összpontosultak: a bejáratra, az oszlopfőkre, a párkányokra, és a boltozatok homlokívére. Noha az alapvető stílussajátosságok közösek, az egyes iskolák és mesterek mégis jelentősen különböznek egymástól. A szobrászi dísz szempontjából kiemelkedő rész a kapu, amely lehet egyetlen vagy több bejárat a templom hajóiba, vagy kereszthajójába. A kapunyílás általában négyszögű, felette félköríves mezővel, a timpanonnal. További díszítendő felületek még a kapuszárnyak is. Döntő jelentőségű, hogy a román kori szobrászat tulajdonképpen kőfaragó művészet. Az épületek egyforma kőtömbjeit faragó mesterek ornamentális és figurális ábrázolásokat is tudtak készíteni. Az oszlop és a félkörív a román kor szobrászatában is a leggyakoribb alapforma. Összekötő elemük, az oszlopfő különösen alkalmas szobrászi díszítésre. Az oszlopfők ábrázolásain emberek és állatok éppúgy előfordulnak, mint a legkülönbözőbb növényi és geometrikus motívumok. Szent Ambrus milánói domborműve trónon ülve ábrázolja a város védőszentjét. A félkörív a romanika jellegzetes építészeti eleme. A dombormű a fontos elemeket: a trónt, a püspöki ornátust, az áldó gesztust emeli ki.

51. ábra
Szent Ambrus domborműve

A kapu feletti ívmezőnek központi jelentősége van. Bizonyos fokig védelmezi a templom bejáratát és vizuálisan leegyszerűsített formában tartalmazza a középkori hit tipikus elképzeléseinek foglalatát: gyakorta ábrázolják itt a világbíró Krisztust. A szobrászt ebben a korban nem az egyedi jelenséget, hanem a típus érdekli. Az oszlopfők kifaragása tág lehetőséget nyújtott a szobrászok számára. A romanikában azonban nem létezett egyetlen kötelező forma, az egyes iskolák különféle megoldásokat alakítottak ki. Ennek ellenére a román szobrászat néhány alapvető jellemvonása minden helyi különbség ellenére is megfigyelhető. Ezek egyike, hogy lemond az ábrázolt alakok környezetének részletes bemutatásáról. Egyszerű figurákra szorítkozik, amelyeket tipikus mozdulatokkal, attribútumukkal és tartásukkal jellemez. Az alak nagysága mindig jelzi a kompozíció egészében betöltött szerepét. Meghatározott szférákat meghatározott formulákkal ábrázolnak, a mandorla például az isteni dicsfényt jelenti, a hullámos sávok a felhőket vagy a vizet. A román művészet nem arra törekszik, hogy a perspektíva eszközeivel a térhatás illúzióját keltse, hanem, hogy az ábrázolt valóban jelen legyen. A deformáció vagy az aránytalanságok a kifejezőerőt fokozzák.