A kommunikációban részt vevők közötti távolságot nevezzük térköznek. Ennek a kutatásával foglalkozik a proxemika, a térközkutatás. A térnek mint nem verbális jelnek fontos szerepe van a kommunikációs folyamatban. Jelentése van annak, ha valakihez közel hajolunk, vagy ha távolról szólunk hozzá. Ez különböző lehet, hiszen ezt a távolságot befolyásolja a kommunikáció célja, a felek közötti viszony és a beszédhelyzet. Az egyes népeknél eltérő a beszélgető partnerek között szokásos távolság. Az arabok, az afrikai emberek beszélgetéskor jóval közelebb állnak egymáshoz, mint az európaiak. Edvard T. Hall kutató az Egyesült Államok északkeleti partvidéken született középosztálybeliek körében végzett megfigyelései alapján a következő távolságokat különböztette meg:

• bizalmas távolság (0-45 cm)
• személyes távolság (45-120 cm)
• társasági távolság (120-360 cm)
• nyilvános távolság (360 cm-től nagyobb). 

Ez a távolság azonban csak a vizsgált területre és emberekre igaz. Maga a kutató is így ír erről: "Szeretném hangsúlyozni, hogy általánosításaim nem érvényesek az emberi viselkedésre, mint olyanra - de még az amerikai viselkedésre sem általánosságban -, hanem csakis a megkérdezettek csoportjára."
A távolságok különböző típusai szorosan összefüggnek a kommunikáció formáival. A bizalmas távolság főleg a kétszemélyes kommunikációt jellemzi. Ilyenkor a felek között a viszony meghitt, baráti, igen bizalmas. Kis hangerővel beszélnek, gyakori lehet egymás érintése.

A személyes távolság legtöbbször szintén a kétszemélyes kommunikációs formában fordul elő, de ez a távolság jellemezheti a csoportos kommunikációs formát is. A partnerek már távolabb állnak egymástól, nagyobb a hangerő, és gyakoribb a megértést is segítő gesztusok használata. Ez a távolság jellemzi a legtöbb hivatalos kapcsolatot, akár két személy, akár egy csoport között jön létre.

A társasági távolság már minden esetben több ember jelenlétét feltételezi a kommunikációban. Így vagy egy nagyobb csoport körében, vagy nyilvános helyzetben létrejött kommunikációt jellemez. Ekkor már gyakori, hogy meghatározott szerepek vannak a resztvevők között. A feladó szerepét betöltő személy gyakran előre megtervezi mondandóját, ügyel a nem nyelvi jelek használatára. Ekkor már a hangerőt is növelni kell, hogy mindenki jól értse, hallja az elhangzott üzenetet.

A nyilvános távolság a nyilvános kommunikációra jellemző. Itt a szerepek meghatározottak. A feladó, beszélő minden esetben előre megtervezi, elkészíti üzenete szövegét, fölkészül annak előadására. Ahhoz, hogy üzenete jól hallható legyen, gyakran technikai eszköz igénybevétele is szükséges. A feladó tudatosan él a kommunikáció megértését segítő nem nyelvi jelek, szemléltetőeszközök használatával. A kommunikáció során annak is szerepe van, hogy az ember hogyan használja ki a maga által alkotott teret, környezetet. Így fontos lehet egy szoba berendezése, az egy asztalnál ülő emberek elhelyezkedése. Ez utóbbit a protokollban meghatározott szabályok irányítják. A térköz tárgyalásakor utalnunk kell az érintésre mint nem verbális jelre. Az érintésnek komoly és bonyolult szabályrendszere van, amelyet erősen meghatároz az adott nép kultúrája. Amíg az angolszászoknál a kommunikációban a résztvevő felek között egészen ritka a családon kívüliek érintése, addig az a latin népeknél, az araboknál ez gyakori és természetes. Ezt a megállapítást bizonyítja az a felmérés is, amely szerint egy kávéházban üldögélő, nagyjából azonos számú ember ugyanannyi idő leforgása alatt eltérő gyakorisággal érintette meg egymást a Föld különböző helyein. Így a Floridában élő amerikaiaknál egy óra alatt csupán két érintést, a franciáknál 110-et és a Puerto-Ricóban kávézók között már 180-at regisztráltak.