A háború után megerősödő szürrealizmusnak volt az előfutára a Giorgio de Chirico (1888) által alapított „metafizikus festészet", amely az 1910-15 közötti években fejlődött ki. A metafizikus festészet szakított a futurizmus dinamizmusával és kristályos formatisztasága, nyugalma már a neoklasszicizmust készíti elő. Képviselői azt vallották, hogy fel kell fedni a tárgyak rejtett nyelvét, az álmok, a tudatalatti világát, a dolgokban rejlő mágiát. A szürrealizmus másik korai képviselője az európai festészetben az orosz Marc Chagall (1887). 1910-ben kerül Párizsba, de ott is otthoni élményeit, a kis galíciai zsidó falut, rokonait, gyermekkori élményeit festi misztikus révületben, gyakran álomszerű, költői víziókban. Képein gyakran különféle emlékek és élmények képét vegyíti, néha meghökkentően deformál, játékos ötletekkel változtatja meg a dolgok naturális formáját. Az 1908-as „Piros akt"-jában a fauvizmus és a kubizmus elvei elegyednek, de az ugyancsak 1908-ban festett barnás tónusú „Halál" című képének témája már későbbi törekvéseihez kapcsolódik. Ugyancsak innen nyeri a „Temetés" (1909) és a „Születés" (1911) is témáját. Az 1910-es „Sárga szoba" indítja el szürrealisztikus elemekkel vegyülő képei sorát, amelynek a legmegragadóbb darabja az „Én és a falu" (1911). és az „Állatkereskedő" (1912). 1914 után többnyire a faluja életéből vett jeleneteket festi, álomszerűen átalakítva a meseszerű élményeket („Vitebszk felett" 1914). Élete vége felé kubista jellegű képeket fest („A temető" 1917; „Szürke ház" 1917; „Kubista táj" 1918).

118. ábra
Marc Chagall: Kettős portré borospohárral